Warnings: Shounen ai/Boy-love, Violence/blood, Shota.
Language: Hungarian
and
Merry Christmas to my readers~
Ágy melegében, egy nagyobb méretű takaró alatt két alak hevert a félhomályban. A szoba teljes csendjében feküdtek, egymást ölelve. Az idősebb homlokon csókolta a fiatalabbat, aki egy kis csókkal viszonozta. Nyugodt légkör enyhe szomorúsággal vegyült el a hírek hallatán.
- Megmondtam nekik már évekkel ezelőtt is, hogy nem megyünk vissza, és nem vállalom a falu vezetését – válaszolt ingerülten.
Sajnos ezt az ingerültségét nem épp szerelmén óhajtotta levezetni, és újra bocsánatkérően tekintett rá.
- Tudom, Christensen, de akárhányszor megyek arra fele tartok, nem tudom elkerülni, hogy ne zaklassanak ezzel. Megmondtam, hogy nem térünk vissza.
Újra csend honolt a szobára, az ágy ropogása törte meg ez, ahogy az idősebb felült. Felült, és egy ideig meg se mozdult.
- Nem akarok arra menni többet, idegesítőek az ottaniak. – panaszkodott, majd ő is felült.
- Az én hibám, Lukas.
- Dehogy, te eszement.
Újabb kis csók csattant el kettejük közt, majd Christensen elhagyta a szobát.
Nem volt rajta csak egy vékony nadrág, amit épp kötött össze, hogy ne essen le róla és egy fura nyaklánc, ami afféle talizmán lehetett. Mindig hordta, amióta megvan, a szál, melyre fel volt fűzve már jól mutatta, hogy évek óta hordja, le se veszi, teljesen foszladozott, de ez őt nem zavarta. Emlékeket tartott magában, amit a férfi sose tudott elfelejteni.
Épphogy megkötötte a nadrágját, mire a bejárati ajtó kinyílt, és egy magas férfi lépett be rajta.
- Berwald, elég hamar visszaértél, ennyire szeretik a halakat?
- Mind vitték – válaszolt, majd lepakolta a táskáját, ami szinte teljesen üres volt.
Christensen kicsit meglepetten állt, mikor meglátta a kisfiúcskát, aki Berwald után lépett be, és meglátva a félmeztelen férfit, elbújt a jövevény köpenye mögé.
A fiú rövid, szőke haja egyenesen féloldalast fésült volt, pici, ruhácskája talán nagy is volt rá, csodás kék szemei akár az ametiszt, úgy ragyogtak, és kíváncsian néztek.
Emlékek jöttek elő benne, de csak a szépek. Ugyanilyen szempár, ugyanilyen csillogó haj, a félénkség, ami teli van kíváncsisággal.
- Hát ő meg…? – kérdezve még mindig csodálkozva.
- A feleségem.
- Mi? – kérdezett vissza inkább picit undorodva, mint meglepődve.
- Lesz – tette hozzá.
A kis gyerek alig lehetett öt vagy hat.
- Hogy hívnak? – kérdezte kedvesen Christensen.
A kisfiú először csak nézett rá, majd fel Berwald fele. Nem értette
- A tengeren túlról, árva, - mondta Berwald. – A neve Tino.
Christensen csak nézett. Nem, Berwald nem nevezhette el pont így, nem is tudott semmit a trollokról, és arról, aki sok éve meghalt. A troll, aki pont így nézett ki, mint ez a kisfiú, és még neve is ugyanez volt. Ez valami véletlen egybeesés.
Beletörődően mosolygott, és csak ennyi járt a fejében: ennek így kell lennie.
Megint feltűnően nagy tömeg keletkezett, immáron egy letakart ketrec körül. Bár mindenki sejtette, hogy nincs semmi új, és többen mondták, hogy biztos VÉGRE megdöglött a troll. Hákon újra felállt a láda tetejére, hogy kiemelkedjen a tömegből, és mindenki rá figyeljen.
- Képzeljétek el, Emberek, hogy mi szépet fogtam. Már nincs egyedül a kis troll, itt van a drága szerelme is. – Hangja teli volt gúnnyal. – Éjjel betört és megpróbálta kivágni drága szerelmét. Én nem tudtam, hogy mi van kettejük közt, de szerencsém volt, hogy megkötöztem mindkettejüket.
„Még egy troll!” , „öljük már meg őket! ” és hasonlók hangoztak a tömegből, de Hákon folytatta a monológját, amire többen is figyeltek.
- Ha nem kötöztem volna meg őket, még le is teperték volna egymást. – folytatta. – Mint két állat, amiket összezársz, egy idő után párosodnak. Én láttam! Láttam, hogy mint csókolják meg egymást! De tudjátok mit, kérdezek. Mit szólnátok, ha egy EMBER barátkozna egy ilyen szörnnyel?
- Micsoda?
- Őrült, ők gyilkosok!
- Megölnek minket!
- Lehetetlen!
- Oh, tényleg? – kérdezett vissza Hákon a különböző válaszoltak. - Íme, lássátok az árulót!
Lerántotta a nagy leplet a ketrecről. Két foglya a fényekkel küszködött egy kis ideig, hiszen egész idáig szemük a sötéthez volt szokva.
A tömeg összesúgott, hatalmas moraj támadt, hogy a falu egyik legkedveltebb fiúja volt bezárva a ketrecbe.
- Oh, lányok, tudom, hogy ti vagytok a legcsalódottabbak. – folytatta Hákon. – Emlékszem, hogy hányszor próbáltátok eme fiút elcsábítani, de ő sose figyelt fel egyiktekre se. Én magam éreztem, hogy valami nincs vele rendjén, hogy talán saját neméhez vonzódik, de ma reggel megvilágosodtam. Igazam volt, és nem elég, hogy egy neműek, de még nem is egy faj!
- Fogd be, Hákon. Ő csak egy régi barátom! Nem bántana, sőt egy troll se! Te is tudod, találkoztál velük!
- Nem tudom, miről beszélsz. – mondta oda Christensen felé megvetéssel hangjában.
- Hagyd – mondta Tino halkan. – Nem érdekli őket.
- Dehogy hagyom! És valahogy elérem, hogy mindenki felfogja, hogy ti NEM vagytok veszélyesek.
- Szóval, emberek, mit tegyünk az árulóval? – kérdezett felemelt hanggal a tömegnek Christensen fele mutatva.
Tömeg a kivégzését kívánta, többen elüldözését.
- ERESZD KI, HÁKON, VAGY LELŐLEK!
Egy hang kiáltotta a tömeg mögül, mindenki rá figyelt. Egy fiatal fiú volt, íját rá szegezve, fenyegető tekintettel.
- Úgyse tudsz eltalálni, Lukas – válaszolt teljesen higgadtan. – Sose voltál jó íjász.
Lukas elengedte a nyilat, ami pillanatok töredéke alatt eltalálta Hákon fura sapkáját, ami nyíllal együtt leszállt a fejétől és a háta mögötti ház falába fúródott teljes erővel. Hákon a fejéhez nyúlt, ami vérzett, ahol a nyíl felsebezte a fejét.
- Legközelebb a szemed közé lövök – mondta, és előhúzott egy másik nyilat a tokból. – Egyáltalán nem viccelek!
- Rendben, rendben, kölyök, nyitom.
Hákon egy laza mozdulattal kinyitotta a ketrec ajtaját, Christensen meglepett arccal nézett. Egyik oka, hogy Lukas itt volt, pedig Berwald állítása szerint két napja elment. Talán visszajött? Másik meglepettségének oka, hogy Hákon egy mozdulattal kinyitotta a ketrecet, míg ő kivágni próbálta. Ekkora jött rá, hogy egy kis pöcök tartotta össze.
Lassan kimászott, enyhe eséssel, mert egy kisebb emeltebb helyen álltak, hogy jobban látszódjanak a közönség számára. Egy kisgyerek odament, megbökte a férfi könyökét. Christensen ismerte a fiút, tudta, hogy mit akar, így felé tartotta az összekötözött kezeit. A kisfiú kioldotta a kezeit.
Hákon bezárta a ketrecet egy pillanat alatt.
- Szabad vagy, mehetsz, Christen!
- Ereszd el őt is!
- Mert mit csinálsz, megütsz? - incselkedett.
- Hákon még itt vagyok! – kiáltott Lukas, újra íját rá szegezve, már közelebbről. – Most lépj hátrább.
A tömeg megnyílt előtte, egyenes utat adva neki. Hákon megtette, amire kérték. Christensen már tudja a ketrec kinyitásának módját, kinyitotta, majd eloldozta Tino kezeit. A troll lassan mozgatta lábait, és nehezen de sikerült felállnia, de így is támaszkodnia kellett.
Chtistensen tartotta, majd otthagyta a ketrec mellett, és Hákon elé lépett.
- Amit tettél, az kínzás! – Hákon szótlanul hallgatta. – Egyik legjobb harcos vagy a faluban, mindenki tudja. Harcos sose kínozza az áldozatát. Vagy hagyja futni, vagy megöli rögtön. És MI nem ölünk feleslegesen. Csak élelemért, vagy önvédelemből! Nem emlékszel? Ezt tanultuk az idősektől!
- Christen is ezt mondta.
- Apám?
- Apád volt a példaképem. Ő is ölt trollt, akár csak én.
- Mi? – nézett értetlenül.
- Oh, nem tudtad? Trollok támadták meg. Ők ölték meg, még mielőtt te megszülettél.
- Én medvét hallottam.
- Christensen! – szólt oda Tino. – Ne hallgass rá. Mi nem támadunk emberre. Mi futunk el vagy védekezünk. Fegyvereinket élelemszerzésre használjuk. Nem eszünk csak kisebb állatok, mint mi vagyunk.
- Oh, kis troll. Kár hogy nem vagy nagyobb, tuti megsütöttelek volna – lépett Hákon Tino felé fenyegetően.
Tino hátrább lépett, de Christensen közéjük lépett és felemelte kezeit támadásra. Hákon elkezdett mosolyogni, majd elkezdődött köztük a harc.
Hákon előrántott egy kis tőrt a ruhája alól. Christensen fegyvertelen volt, így a legközelebbi eszközt kapta fel. Az első támadást ellenfele kezdte, de hárította a tőr útját, elkapta a karját, és átlendítette magán és földre kényszerítette, de mire megfordult és elkaphatta volna, Hákon felpattant, és újra támadó állásban volt, fenyegetően előretartott fegyverrel.
A tömeg mozgolódott. A felnőttek a fiatalabbakat elzavarták, maguk is hátrébb vonultak a verekedők elől.
Lukas már leemelt íjjal állt és figyelt.
Chritensen támadott egyenesen Hákon feje felé csapva, amit az idősebb férfi hárított, de nem látta a második csapást, ami egyenesen gyomron találta és összeroskadt. Christensen erővel belerúgott. Hákon kissé védtelen volt már, és hátraesett.
-Szép – vigyorgott. –, de ehhez mit szólt?
Hákon gyorsan felállt. Helyzete már teljesen más volt. Két lépésnyire ott volt áldozata, akit egyből megragadott, és tőrjét a nyakához tette.
Christensen megdermedt.
- Tedd le, mert elvágom a torkát a szeretett kis trollodnak. És Lukas - fordult felé. –, ne merd rám szegezni azt az izét, mert tényleg megteszem.
- Nem érdekel, tedd! – Újra felemelte az íjat.
Christensen megijedt, és Lukashoz sietett, hogy tegye le.
Tino teljesen reszketve állt. Bár állásnak nehezen nevezhető a póz, ahogy volt, hiszen lábai teljesen össze-vissza álltak, Hákon a nyakánál fogva tartotta. Alig kapott levegőt, ép kezével, Hákon karjába kapaszkodott, és próbálta enyhíteni a szorítást. Lassan lábait is rendezni tudta, ami enyhített a szorítás és lógás okozta fájdalmon és levegőt is jobban kapott. De még így se tudott egy szót se szólni.
Már mindenki tudta, hogy Hákon igazat mondott. Sokan nem hitték el, hogy kettejük közt van valami, de ez egy árulkodó jelnek tekintették. Christensen arcán jól kimutatott félelem, hogy elveszti. Ha nem is szereti, akkor is fontos ember számra. A tömeg teljesen némán figyelte.
- Jó fiú – mondta Hákon.
Hákon hirtelen megdermedt. Homlokába valami belefúródott. Valami pici és hegyes. Vére lassan elindult a sebből végig a homlokán, és Teljes testével előredőlt. Megmerevedett. Meghalt. Tino nem bírt szabadulni, a karjai közül és Hákon teljes testsúlya rá esett.
Mindenki abba az irányba nézett, ahonnét a fura pici fegyver érkezett.
- Ott – mutatott egyik ház tetejére az egyik férfi.
Egy fiatal fiú guggolt a ház tetején, különböző anyagokkal megtoldott ujjatlan felsője és egy sötét barnás nadrágja volt. Kezében egy hosszú csőszerű eszköz. Haja hamvas szőke volt, egy kis coffba befogva hátuk, de előre lógott. Homlokán kettő kis méretű szarv.
Mindenki azonnal, mikor meglátta, elkezdte hajtogatni, hogy ez egy troll. Christensen felismerte. Ez az a trollfiú, akivel a tónál találkozott, és akinek az anyját Hákon megölte.
A fiú felállt.
- Te ölni anya, én ölni te – mondta, majd leugrott a ház túloldalán és eltűnt az erdőben.
Christensen feleszmélt, majd odasietett Tino mellé, aki még mindig Hákon teste alatt feküdt. Nem mozdult. A férfi lelökte az élettelen testet. Tino nem mozdult.
Megfordította, alatta minden csupa vér volt. Tino ép kezével az oldalán lévő hatalmas sebhez nyúlt.
- Eséskor… - nyögte alig hallgatóan. – Tőrje… belém… állt.
- Ne… Ne… Nem lehet!
Gyorsan szétnézett, keresve valamit, amivel elállíthatja a vérzést. Lukas lépett mellé valami ruhaanyaggal.
- Lukas?
- Mentsd meg, ne engem bámulj!
Christensen gyorsan elvette az anyagdarabot, és elkezdte bekötözni a nagy sebet. Tino behunyta a szemeit.
- Szerettelek – mondta halkan.
- Miről beszélsz? Már nem szeretsz?
Tino nem válaszolt.
- Tino?
Lukas megfogta a troll karját, nyakát és vizsgálta. Majd a fejét rázta.
- Nem, nem lehet, hogy… nem…
- Meghalt ő is.
- Képzeljétek el, Emberek, hogy mi szépet fogtam. Már nincs egyedül a kis troll, itt van a drága szerelme is. – Hangja teli volt gúnnyal. – Éjjel betört és megpróbálta kivágni drága szerelmét. Én nem tudtam, hogy mi van kettejük közt, de szerencsém volt, hogy megkötöztem mindkettejüket.
„Még egy troll!” , „öljük már meg őket! ” és hasonlók hangoztak a tömegből, de Hákon folytatta a monológját, amire többen is figyeltek.
- Ha nem kötöztem volna meg őket, még le is teperték volna egymást. – folytatta. – Mint két állat, amiket összezársz, egy idő után párosodnak. Én láttam! Láttam, hogy mint csókolják meg egymást! De tudjátok mit, kérdezek. Mit szólnátok, ha egy EMBER barátkozna egy ilyen szörnnyel?
- Micsoda?
- Őrült, ők gyilkosok!
- Megölnek minket!
- Lehetetlen!
- Oh, tényleg? – kérdezett vissza Hákon a különböző válaszoltak. - Íme, lássátok az árulót!
Lerántotta a nagy leplet a ketrecről. Két foglya a fényekkel küszködött egy kis ideig, hiszen egész idáig szemük a sötéthez volt szokva.
A tömeg összesúgott, hatalmas moraj támadt, hogy a falu egyik legkedveltebb fiúja volt bezárva a ketrecbe.
- Oh, lányok, tudom, hogy ti vagytok a legcsalódottabbak. – folytatta Hákon. – Emlékszem, hogy hányszor próbáltátok eme fiút elcsábítani, de ő sose figyelt fel egyiktekre se. Én magam éreztem, hogy valami nincs vele rendjén, hogy talán saját neméhez vonzódik, de ma reggel megvilágosodtam. Igazam volt, és nem elég, hogy egy neműek, de még nem is egy faj!
- Fogd be, Hákon. Ő csak egy régi barátom! Nem bántana, sőt egy troll se! Te is tudod, találkoztál velük!
- Nem tudom, miről beszélsz. – mondta oda Christensen felé megvetéssel hangjában.
- Hagyd – mondta Tino halkan. – Nem érdekli őket.
- Dehogy hagyom! És valahogy elérem, hogy mindenki felfogja, hogy ti NEM vagytok veszélyesek.
- Szóval, emberek, mit tegyünk az árulóval? – kérdezett felemelt hanggal a tömegnek Christensen fele mutatva.
Tömeg a kivégzését kívánta, többen elüldözését.
- ERESZD KI, HÁKON, VAGY LELŐLEK!
Egy hang kiáltotta a tömeg mögül, mindenki rá figyelt. Egy fiatal fiú volt, íját rá szegezve, fenyegető tekintettel.
- Úgyse tudsz eltalálni, Lukas – válaszolt teljesen higgadtan. – Sose voltál jó íjász.
Lukas elengedte a nyilat, ami pillanatok töredéke alatt eltalálta Hákon fura sapkáját, ami nyíllal együtt leszállt a fejétől és a háta mögötti ház falába fúródott teljes erővel. Hákon a fejéhez nyúlt, ami vérzett, ahol a nyíl felsebezte a fejét.
- Legközelebb a szemed közé lövök – mondta, és előhúzott egy másik nyilat a tokból. – Egyáltalán nem viccelek!
- Rendben, rendben, kölyök, nyitom.
Hákon egy laza mozdulattal kinyitotta a ketrec ajtaját, Christensen meglepett arccal nézett. Egyik oka, hogy Lukas itt volt, pedig Berwald állítása szerint két napja elment. Talán visszajött? Másik meglepettségének oka, hogy Hákon egy mozdulattal kinyitotta a ketrecet, míg ő kivágni próbálta. Ekkora jött rá, hogy egy kis pöcök tartotta össze.
Lassan kimászott, enyhe eséssel, mert egy kisebb emeltebb helyen álltak, hogy jobban látszódjanak a közönség számára. Egy kisgyerek odament, megbökte a férfi könyökét. Christensen ismerte a fiút, tudta, hogy mit akar, így felé tartotta az összekötözött kezeit. A kisfiú kioldotta a kezeit.
Hákon bezárta a ketrecet egy pillanat alatt.
- Szabad vagy, mehetsz, Christen!
- Ereszd el őt is!
- Mert mit csinálsz, megütsz? - incselkedett.
- Hákon még itt vagyok! – kiáltott Lukas, újra íját rá szegezve, már közelebbről. – Most lépj hátrább.
A tömeg megnyílt előtte, egyenes utat adva neki. Hákon megtette, amire kérték. Christensen már tudja a ketrec kinyitásának módját, kinyitotta, majd eloldozta Tino kezeit. A troll lassan mozgatta lábait, és nehezen de sikerült felállnia, de így is támaszkodnia kellett.
Chtistensen tartotta, majd otthagyta a ketrec mellett, és Hákon elé lépett.
- Amit tettél, az kínzás! – Hákon szótlanul hallgatta. – Egyik legjobb harcos vagy a faluban, mindenki tudja. Harcos sose kínozza az áldozatát. Vagy hagyja futni, vagy megöli rögtön. És MI nem ölünk feleslegesen. Csak élelemért, vagy önvédelemből! Nem emlékszel? Ezt tanultuk az idősektől!
- Christen is ezt mondta.
- Apám?
- Apád volt a példaképem. Ő is ölt trollt, akár csak én.
- Mi? – nézett értetlenül.
- Oh, nem tudtad? Trollok támadták meg. Ők ölték meg, még mielőtt te megszülettél.
- Én medvét hallottam.
- Christensen! – szólt oda Tino. – Ne hallgass rá. Mi nem támadunk emberre. Mi futunk el vagy védekezünk. Fegyvereinket élelemszerzésre használjuk. Nem eszünk csak kisebb állatok, mint mi vagyunk.
- Oh, kis troll. Kár hogy nem vagy nagyobb, tuti megsütöttelek volna – lépett Hákon Tino felé fenyegetően.
Tino hátrább lépett, de Christensen közéjük lépett és felemelte kezeit támadásra. Hákon elkezdett mosolyogni, majd elkezdődött köztük a harc.
Hákon előrántott egy kis tőrt a ruhája alól. Christensen fegyvertelen volt, így a legközelebbi eszközt kapta fel. Az első támadást ellenfele kezdte, de hárította a tőr útját, elkapta a karját, és átlendítette magán és földre kényszerítette, de mire megfordult és elkaphatta volna, Hákon felpattant, és újra támadó állásban volt, fenyegetően előretartott fegyverrel.
A tömeg mozgolódott. A felnőttek a fiatalabbakat elzavarták, maguk is hátrébb vonultak a verekedők elől.
Lukas már leemelt íjjal állt és figyelt.
Chritensen támadott egyenesen Hákon feje felé csapva, amit az idősebb férfi hárított, de nem látta a második csapást, ami egyenesen gyomron találta és összeroskadt. Christensen erővel belerúgott. Hákon kissé védtelen volt már, és hátraesett.
-Szép – vigyorgott. –, de ehhez mit szólt?
Hákon gyorsan felállt. Helyzete már teljesen más volt. Két lépésnyire ott volt áldozata, akit egyből megragadott, és tőrjét a nyakához tette.
Christensen megdermedt.
- Tedd le, mert elvágom a torkát a szeretett kis trollodnak. És Lukas - fordult felé. –, ne merd rám szegezni azt az izét, mert tényleg megteszem.
- Nem érdekel, tedd! – Újra felemelte az íjat.
Christensen megijedt, és Lukashoz sietett, hogy tegye le.
Tino teljesen reszketve állt. Bár állásnak nehezen nevezhető a póz, ahogy volt, hiszen lábai teljesen össze-vissza álltak, Hákon a nyakánál fogva tartotta. Alig kapott levegőt, ép kezével, Hákon karjába kapaszkodott, és próbálta enyhíteni a szorítást. Lassan lábait is rendezni tudta, ami enyhített a szorítás és lógás okozta fájdalmon és levegőt is jobban kapott. De még így se tudott egy szót se szólni.
Már mindenki tudta, hogy Hákon igazat mondott. Sokan nem hitték el, hogy kettejük közt van valami, de ez egy árulkodó jelnek tekintették. Christensen arcán jól kimutatott félelem, hogy elveszti. Ha nem is szereti, akkor is fontos ember számra. A tömeg teljesen némán figyelte.
- Jó fiú – mondta Hákon.
Hákon hirtelen megdermedt. Homlokába valami belefúródott. Valami pici és hegyes. Vére lassan elindult a sebből végig a homlokán, és Teljes testével előredőlt. Megmerevedett. Meghalt. Tino nem bírt szabadulni, a karjai közül és Hákon teljes testsúlya rá esett.
Mindenki abba az irányba nézett, ahonnét a fura pici fegyver érkezett.
- Ott – mutatott egyik ház tetejére az egyik férfi.
Egy fiatal fiú guggolt a ház tetején, különböző anyagokkal megtoldott ujjatlan felsője és egy sötét barnás nadrágja volt. Kezében egy hosszú csőszerű eszköz. Haja hamvas szőke volt, egy kis coffba befogva hátuk, de előre lógott. Homlokán kettő kis méretű szarv.
Mindenki azonnal, mikor meglátta, elkezdte hajtogatni, hogy ez egy troll. Christensen felismerte. Ez az a trollfiú, akivel a tónál találkozott, és akinek az anyját Hákon megölte.
A fiú felállt.
- Te ölni anya, én ölni te – mondta, majd leugrott a ház túloldalán és eltűnt az erdőben.
Christensen feleszmélt, majd odasietett Tino mellé, aki még mindig Hákon teste alatt feküdt. Nem mozdult. A férfi lelökte az élettelen testet. Tino nem mozdult.
Megfordította, alatta minden csupa vér volt. Tino ép kezével az oldalán lévő hatalmas sebhez nyúlt.
- Eséskor… - nyögte alig hallgatóan. – Tőrje… belém… állt.
- Ne… Ne… Nem lehet!
Gyorsan szétnézett, keresve valamit, amivel elállíthatja a vérzést. Lukas lépett mellé valami ruhaanyaggal.
- Lukas?
- Mentsd meg, ne engem bámulj!
Christensen gyorsan elvette az anyagdarabot, és elkezdte bekötözni a nagy sebet. Tino behunyta a szemeit.
- Szerettelek – mondta halkan.
- Miről beszélsz? Már nem szeretsz?
Tino nem válaszolt.
- Tino?
Lukas megfogta a troll karját, nyakát és vizsgálta. Majd a fejét rázta.
- Nem, nem lehet, hogy… nem…
- Meghalt ő is.
-o-o-o-o-
Ágy melegében, egy nagyobb méretű takaró alatt két alak hevert a félhomályban. A szoba teljes csendjében feküdtek, egymást ölelve. Az idősebb homlokon csókolta a fiatalabbat, aki egy kis csókkal viszonozta. Nyugodt légkör enyhe szomorúsággal vegyült el a hírek hallatán.
- Megmondtam nekik már évekkel ezelőtt is, hogy nem megyünk vissza, és nem vállalom a falu vezetését – válaszolt ingerülten.
Sajnos ezt az ingerültségét nem épp szerelmén óhajtotta levezetni, és újra bocsánatkérően tekintett rá.
- Tudom, Christensen, de akárhányszor megyek arra fele tartok, nem tudom elkerülni, hogy ne zaklassanak ezzel. Megmondtam, hogy nem térünk vissza.
Újra csend honolt a szobára, az ágy ropogása törte meg ez, ahogy az idősebb felült. Felült, és egy ideig meg se mozdult.
- Nem akarok arra menni többet, idegesítőek az ottaniak. – panaszkodott, majd ő is felült.
- Az én hibám, Lukas.
- Dehogy, te eszement.
Újabb kis csók csattant el kettejük közt, majd Christensen elhagyta a szobát.
Nem volt rajta csak egy vékony nadrág, amit épp kötött össze, hogy ne essen le róla és egy fura nyaklánc, ami afféle talizmán lehetett. Mindig hordta, amióta megvan, a szál, melyre fel volt fűzve már jól mutatta, hogy évek óta hordja, le se veszi, teljesen foszladozott, de ez őt nem zavarta. Emlékeket tartott magában, amit a férfi sose tudott elfelejteni.
Épphogy megkötötte a nadrágját, mire a bejárati ajtó kinyílt, és egy magas férfi lépett be rajta.
- Berwald, elég hamar visszaértél, ennyire szeretik a halakat?
- Mind vitték – válaszolt, majd lepakolta a táskáját, ami szinte teljesen üres volt.
Christensen kicsit meglepetten állt, mikor meglátta a kisfiúcskát, aki Berwald után lépett be, és meglátva a félmeztelen férfit, elbújt a jövevény köpenye mögé.
A fiú rövid, szőke haja egyenesen féloldalast fésült volt, pici, ruhácskája talán nagy is volt rá, csodás kék szemei akár az ametiszt, úgy ragyogtak, és kíváncsian néztek.
Emlékek jöttek elő benne, de csak a szépek. Ugyanilyen szempár, ugyanilyen csillogó haj, a félénkség, ami teli van kíváncsisággal.
- Hát ő meg…? – kérdezve még mindig csodálkozva.
- A feleségem.
- Mi? – kérdezett vissza inkább picit undorodva, mint meglepődve.
- Lesz – tette hozzá.
A kis gyerek alig lehetett öt vagy hat.
- Hogy hívnak? – kérdezte kedvesen Christensen.
A kisfiú először csak nézett rá, majd fel Berwald fele. Nem értette
- A tengeren túlról, árva, - mondta Berwald. – A neve Tino.
Christensen csak nézett. Nem, Berwald nem nevezhette el pont így, nem is tudott semmit a trollokról, és arról, aki sok éve meghalt. A troll, aki pont így nézett ki, mint ez a kisfiú, és még neve is ugyanez volt. Ez valami véletlen egybeesés.
Beletörődően mosolygott, és csak ennyi járt a fejében: ennek így kell lennie.
No comments:
Post a Comment