Trolldance 3

THIRD chapter (Short chapter!), The trolldance, about trolls and Humans.

Warnings: Shounen ai/Boy-love, Violence/blood, Shota.
Language: Hungarian

Trolltánc 3

- Ez ő – suttogta a fiú – A kis troll akit megmentettem.
A kis troll a barlang fele mutatott, majd odaszaladt a barlanghoz. Mindketten meglepetten néztek egymásra, de nem sokkal később mindketten mosolyogni majd nevetésfélébe kezdtek. Annyira összhangban voltak, mintha régóta ismerték egymást. Egy szó nélkül is értelmesebb volt ez a kommunikáció kettejük közt.
Christensen hirtelen abba is hagyta, mert meglátta, hogy a felnőtt troll is odasétált a barlangocska bejáratához. Megijedt, hiszen sarokba szorították. Vagyis barlangba. De a troll nem tett semmit, félmosoly jelent meg az arcán, mikor a kicsi valamit mondhatott neki a fiú felé mutatva.
Mosolyogni kezdett a két trollra, reménykedve. Egyetlen dolog volt a fejében, hogy miről beszélgethettek. Ebéd.
- Köszönöm. – mondta a felnőtt egy fura kiejtéssel.
- N-nincs mit? – Christensen kicsit bizonytalan volt.
- Menteni te ő. Hála én te.
Szavak ragozatlanul összevissza és rendszertelenül, és nagyon tagoltan kiejtve. Troll tudott emberi szavakat, tudta mit jelentenek, de nem tudta használni.
- Én…. örülök, hogy jól van – mosolygott rájuk. – és ezért tértem vissza, hogy lássam, hogy hogy van.
- Te vacsora?
- É-én nem vagyok… v-vacsora – rémült meg a fiú.
- Nem, enni akar te? – próbálta a troll jobban érthetőbben kifejezni magát
A fiú nevetésbe tört ki, mikor rájött, hogy csak félreértelmezte. Hiszen az ige hiányzott, és csak annyit vett ki, hogy ő és a vacsora. Egyértelműen kivette az „én vagyok a vacsora” jelentést. Persze a fiú mégse gondolkozott ilyen csodásan, sose volt az ész, inkább hülyének adta magát, röhögött mindenen különböző helyzeteken, akár csak most is.
- Nem, köszönöm, már ettem. Talán most inkább hazamegyek.
Christensen kiment a barlangból, és már indult is volta el, de a kis troll megfogta a kezét és nem engedte. A felnőtt fordította mit akar a kis troll, bár ezt maga is kitalálhatta volna.
- Nem akar te menni.
- De nekem haza kell mennem, mielőtt anyám felébred és rájön, hogy kiszöktem. Mert hát nem enged minket ki, merthogy TI itt vagytok a környéken és mindenki fél, hogy megtámadtok.
- Mi nem. Reggel soká. Én megy vadászat. Vigyáz rá? Ígér én siet vissza kel nap előtt.
A fiú bólintott, és mikor már csak a két fiatal volt a kis tisztáson, egymásra néztek.
- Érted egyáltalán, amit mondok?
A kis troll egyértelműen választ adott arckifejezéseivel. Nem. Két idegen, akik még egy nyelvet se beszélnek összezárva, talán egész éjszakára. Christensen egyetlen kiutat látott. Mutogat. Megpróbálta tanítani. Kimondta saját nevét, és magára mutatott. A kis troll megpróbálta utána mondani. Aranyos akcentussal ejtette ki e nevet. A fiú nevetett, míg a kicsi értetlenül nézett.
- Nyugi, semmi baj, csak aranyos vagy.
Ezek a szavak, anélkül, hogy értette volna, mosolygásra bírták őt.

Az egész éj azzal telt, hogy végig beszélt hozzá, és néha a kis troll válaszolgatott.
Az idősebb troll visszatért, megköszönte, hogy vigyázott rá, és Christensen felajánlotta, hogy minden éjjel eljön és vigyáz rá, melyet a felnőtt elfogadott. Elmesélte, hogy ez a kicsi árván maradt a kis klánjukban, ahol alig vannak már tízen. Ő befogadta a kicsit, és próbálja tanítani, de ő is egyedül van. A klán ugyanis nincs itt, mert őt mind a közeli hegyeken élnek, ahol ember nem jár.
- Mi a nevetek? – kérdezte Christensen.
- Név Ukko – mondta saját fura akcentusával a nevet.
- Ukko? És az övé? – nézett a kicsire.
- nem elnevez ő.
- De nem lehet névtelenül élni! Te hogy szólítod őt?
- Tinnr. Az jelent kicsi.
- hmm. – gondolkozott el. - Tino?
A nagy troll elmondta ezt a kicsinek, aki egyből örömmel hajtogatni kezdte ezt a nevet. Egyértelműen tetszett neki.
- Hát, Tino, sajnálom, de most sietnem kell haza, de holnap ugyanitt találkozunk, jó?
- Jó! Jó! Jó! – hajtgatta, majd elváltak egymástól.

Már lassan egy hónapja állandóan kijár a folyópartra, és tanítgatja őt, aki hamar tanul, már jobban beszél, mint a nevelőapja, aki csak ragozatlan szavakat dobált egymás után. De néha a felnőtt is tanult hol tőle, hol Tino tanított neki dolgokat.
Christensen megvárta újra, hogy mindenki aludjon, majd kiosont, mikor hirtelen anyja hangja állította meg.
- Te meg hova mész?
- É-én csak… Megnézem, hogy milyen szépek a csillagok. – hazudott, de rosszul.
- Trollok mászkálnak kint, és újabb emberek tűntek el a napokban is! Mégha nappal szöknél ki, nem bánnám, de éjjel a legveszélyesebb! Tudod, a trollok északai lények!
- Tudom, mert félnek az embertől! – vágott vissza!
- Te meg miről beszélsz??
- Trollokkal van találkozóm, és beismerem, már régóta kiszökök, és velük vagyok! Biztonságban vagyok velük!
Az anya felpofozta a fiút teljes erőből, aki a földre esett.
- Na most befelé!
- Én is akarok trollokkal lenni – szólt az ajtóból ki a legkisebb fiú.
- Befelé, nincsenek trollok itt!
- B-bebizonyítom, hogy nem bántanak!
Az anya nem törődött, és bezavarta a legidősebb fiát. Egész éjjel felügyelte, hogy ne tudjon kiszökni a fiú. És sajnos kihagyta az éjjelt.

Tino várt. De hiába. Ukko megfogta a fiút, és a karjába vette.
- Sajnálom, de nekünk vissza kell menni, a többiek már biztos hiányolnak minket. – mondta saját nyelvén.
- Tudom. El akartam neki mondani…
- Sajnálom. De majd visszatérhetünk egyszer. Évek múlva.
Tino szomorúan nevelőapja vállára hajtotta és lassan elaludt a karjaiban…